Nagyon sokáig nem tehettem meg, hogy megvegyek magamnak bármilyen ruhát, cipőt, ékszert, egyéb kiegészítőt, amik megtetszettek. Nem azért, mert nem lett volna rá pénzem. Volt. Több mint elegendő. De rosszul használtam fel. Nem is tudom pontosan, hogyan történt az egész. Fiatalon az ember eljár szórakozni. A szórakozóhelyen megismerkedik mindenféle itallal. A barátok, a haverok, a társaság, a jó hangulat miatt… vagy érdekében? Ittam, ahogy a többiek is.
Egy idő után viszont már nem csak a bulik alkalmával ittam alkohol tartalmú italokat. Napi szintű lett az alkoholfogyasztás. Sokakkal ellentétben szerencsésnek érezhetem magamat abból a szempontból, hogy én rájöttem arra, hogy ez így nem jó. Nem élhetek csak az italnak. Munkába is rendszertelenül jártam. Volt, hogy annyira másnapos voltam, hogy nem tudtam bemenni. Szerencsére nagyon jó fej, elnéző és támogató főnököm van. Időnként leült velem beszélgetni. Tőle tudtam meg, hogy van olyan orvosi szakterület, ami ezzel a betegséggel foglalkozik. Ez pedig az Addiktológia.
Így célirányosan olvasgattam a témában. Találtam is egy olyan addiktológiai magánklinikát, ahol családias, és igazán otthonos környezetben támogatják az alkoholbetegségtől függőket a felépülésben. A weboldalon meg lehet tekinteni a központban dolgozó addiktológiai szakembereket, ami nagyon bizalomépítő volt számomra. Még nem is jártam náluk, de már tudtam, hogy kik azok, akikkel személyesen is fogok találkozni, akik segíteni fognak a felépülésemben. Van köztük pedagógia előadó, addiktológiai konzultáns, pszichológus–hallgató, pszichiáter, addiktológus és több olyan tapasztalati munkatárs is van, akik már felépültek.
A kapcsolatfelvétel nem ment egyből a részemről, tele voltam félelemmel, aggodalommal és kérdésekkel, de amint túl tudtam lépni ezeken, felvettem az oldalukon megadott elérhetőségen velük a kapcsolatot és ezt követően sort is kerítettünk először egy telefonos beszélgetésre. Már ezen beszélgetés során sok kérdést feltettek, és már telefonon keresztül is igyekeztek minél inkább felmérni az állapotomat. Ezután egy személyes állapotfelmérés volt a következő lépés, így megismertem több olyan személyt is, akit már láthattam az internetes honlapjukon, és persze ők is megismerhettek engem. Egyből tudtam, hogy valódi szakemberekkel van dolgom, és hogy itt tényleg a segítségemre fognak lenni. Nagyon tetszett, hogy nem voltak erőszakosak, nem akarták mindenképp eladni nekem a szolgáltatásukat, az egész arról szólt, hogy én mit akarok, merre akarok tovább menni, valóban fel akarok-e épülni, van-e bennem kellő elszántság, akarat, és tényleg őszintén állok-e a helyzethez és saját magamhoz.
Szóba került az egyéni konzultáció is, de én úgy éreztem, hogy egy olyan program, ahol végig ott lehetek velük és folyamatosan, napi szinten támogatva vagyok segítene a legtöbbet nekem, így végül a 28 napos programjuk mellett döntöttem. Ez idő alatt végig az intézetben voltam, ahol sok egyéni és csoportos konzultáción vettem részt. Hétvégente pedig a család is meglátogathatott, nagyon jó volt hétről hétre látni őket és beszámolni a heti eseményekről. Hétről hétre látták rajtam a változást, ami nagyon sokat jelentett nekem.
Rengeteget sportoltam, és voltak közös séták is, ami nagyon feltöltött. Az előadások is nagyon színesek voltak, sok mindenre rávilágította, elgondolkodtattak, nagyon jó döntésnek tartom, hogy őket választottam. Ez egy olyan addiktológiai intézet, amiről nem is gondoltam, hogy létezik. A környezet valami csodálatos volt, jó volt minden napot ott kezdeni, kisétálni a fák közé. Pedig én aztán igazán városlakó vagyok, nem gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni.
Volt kint függőágy. Az volt a kedvencem. Ha kicsit el akartam vonulni a többiektől, de még is a természetben lenni, szabadon, méhzümmögést és madárcsicsergést hallgatva. Egészen mesébe illő volt. De azért inkább a társaságot kerestem, amikor úgy láttam, hogy mások is nyitottak rá. Jó volt összeülni, beszélgetni, megosztani egymással a problémákat, tapasztalatokat cserélni. Minden héten szerveztek kirándulást is a környéken. Ezeket is nagyon szerettem, meg is fogadtam, hogy a kirándulást rendszeresítem az életemben, úgyis annyi látnivaló van még akár a város környékén is, de legfőképp az egész országban.
Különböző korú és nemű sorstársakkal voltam együtt. Ez a sokszínűség is sokat adott az egész felépüléshez. Megismerni fiatalabbat, idősebbet, mindenki más háttérből jött, ki szegényebb, ki gazdagabb, doktori címmel vagy általános iskolai végzettséggel. Itt látja meg leginkább az ember, hogy ez a betegség tényleg bárkit érinthet, függetlenül attól, hogy ki hova születik, kinek milyen a múltja, milyen a családja. Hallottam nehezebb sorsú háttereket is, családok elvesztését, de olyat is, akiket szerető család vesz körül, még is ugyanabba a helyzetbe került más okokból. Mindenkinek volt egy vagy több állítólagos oka, amiért az italhoz kell nyúlni rendszeresen. Ez az egy mindannyiunkat összekötött. A jó magyarázat. Később persze ez is változott bennünk.
Az utolsó napon kicsit még el is szomorodtam, hiszen nagyon jól éreztem magamat, de tudtam, hogy mennem kell. Ki kell lépnem a világba és ott is megtenni a szükséges lépéseket. Amikor hazafele tartottam, úgy éreztem, hogy egy teljesen új ember lettem. Nem az, aki az ivás előtt voltam. Másként látom a világot. Sokkal nyitottabb, bátrabb, érdeklődő lettem. Megszűntek a félelmeim, merem vállalni magamat, a gondolataimat, a vágyaimat. Lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjem magamat, a valódi énemet, a betegségem okát, és azt, hogyan tudok ebből kilépni. Sokáig mutogattam másokra, vádoltam mindenkit a betegségem miatt, csak magamat nem. Olykor végig futott rajtam a gondolat, hogy még is csak én tehetek erről, de valahogy mindig meg tudtam magyarázni magamnak, hogy nem én vagyok a betegség okozója. Hárítottam. Gyerekorra, haverokra, családra, iskolai piszkálódásra, rossz szavakra, csúfolódásra, mindenre, ami csak ért az életem során. És persze nem csak az ivást fogtam a külvilágra, hanem a leszokás nehézségét is. Mindig megtaláltam azt az okot, ami miatt most nem lehet, legyen az olyan apróság, mint hogy ezt a szülinapi bulit nem hagyhatom ki, vagy nagyobb dolog, minthogy elvesztettem valakit, aki közel állt hozzám. Mindig volt mire mutogatni. Itt megtanultam, hogy nem a külvilág tehet arról, ahol tartok, és arról sem, hogy képtelen voltam a változásra. Minden tőlem függ. Ez lehet klisének tűnik, de valójában nagyon is igaz. De ezt nagyon nehéz beismerni. Teljesen mindegy, hogy az ember az alkoholba, vagy ételbe, vagy más függőséget okozó dologba menekül, a beismerés a legnehezebb. Mindenki azt hiszi, hogy olyan nagyon őszinte ember, közben a legnagyobb hazudozók vagyunk még magunkkal szemben is. Nagyon nehéz ebből kilépni. De nem lehetetlen. Azt felismertem, hogy egyedül nem tudom meglépni a változást, ezért kerestem meg a központot és kértem ott segítséget. Hihetetlen mekkora változást tud hozni az ember életébe, ha legalább a legkisebb lépést képes már megtenni. A szakemberek és a sorstársak előadásai, tanácsai, látni azt, hogy nem vagy egyedül a problémáddal, és hogy ebből valóban ki lehet jönni, a legnagyobb segítség. Arról nem beszélve, hogy a program végén sem hagytak magamra. Folyamatos utógondozásban van részem, és már vettem részt Felépülő-napon is, ahol felfrissítettük a korábban megtanultakat. Nem csupán egy program, ahol a végén elengedik a kezemet, és magamra hagynak, hogy boldoguljak, ahogy sikerül. Olyan támogatás, olyan tudás, ami a hosszú élet titkát adta meg számomra.